Strandolós családi kaland a Palatinuson
Tegnap munka, ma móka!
Tegnap még a műhelyben dolgoztam, mint a kisangyal. Fúrtam, faragtam, csiszoltam, cipekedtem – mindent megcsináltam, amit csak rám bíztak. Büszke is voltam magamra, főleg amikor az asszony este azt mondta: „Na, ha holnap tényleg eljössz velünk strandolni, még meg is bocsátok a múlt heti sörözős estéért.” Erre persze csak mosolyogni tudtam – mert már korábban megígértem, hogy ma a családé leszek.
Már reggel érezni lehetett a nyár igazi illatát – forró beton, frissen nyírt fű illata a szomszédból.
Az asszony már kora reggel hozzálátott a hűtőtáska megtöltéséhez. Mintha egy hadseregnek készülne ellátmánnyal! Volt ott szendvics, dinnye, ásványvíz, dobozos üdítő, szalvéta, és valami zöldséges-csirkés saláta, amit szerinte „nyáron muszáj enni”. A gyerekek közben csatába indultak – nem egymás ellen, hanem a csomagolás ellen. Előkerült a régi pléd, a gumimatrac, három darab vízipisztoly, két strandlabda, négy úszógumi (nem kérdezd miért négy), és még egy kartonnyi játék, amiről mindketten tudtuk: hozzá se fognak nyúlni.
Én addig előkészítettem az autót, beizzítottam a klímát, feltettem a nyári playlistet, és szigorúan figyeltem, nehogy valaki otthon felejtse a fürdőruhát – vagy ne adj' Isten a papucsot! Egy család életében kevés szomorúbb pillanat van, mint mezítláb rohangálni a forró betonon.
Végül mindenki beült a kocsiba, a hűtőtáska a csomagtartóba, a pléd az anyósülés alá, a vízipisztolyok pedig természetesen be a gyerekek kezébe, akik már útközben lövöldözni kezdtek egymásra – és rám. Azt hiszem, az utazás alatt jobban eláztam, mint majd a medencében fogok.
Megérkeztünk a Palatinus strandfürdőbe, ahol már messziről hallani lehetett a vízcsobbanást, gyerekzsivajt és a levegőbe keringett a főtt kukorica illata. Lepakoltunk egy árnyékos fa alá, ahol az asszony rögtön eligazítást tartott, hogy ki mire vigyázzon, mit nem szabad, és hogy „mindenki kenje be magát naptejjel, különben este sírás lesz!”.
A gyerekek azonnal a medencébe vetették magukat, és attól a pillanattól fogva szinte ebihallá alakultak. A vízipisztoly csata beindult, én meg csak próbáltam követni, melyik sikoly boldog és melyik „apa, rám lőttek, méghozzá a szemembe!” típusú.
Én eközben leheveredtem a plédre, egy jéghideg üdítővel a kezemben, és elégedetten néztem körbe. A napsütés, a víz csillogása, az emberek nevetése – hát ezért éri meg dolgozni! Csak egy baj volt: a Palatinus nemcsak vizet rejt, hanem... nos, pár csinos hölgyet is. Egy-két fürdőruhás látogatóra odapillantottam, mire az asszony szúrós tekintettel megjegyezte: A gyerekekre figyelj ne a csajokat bámuld... Nem volt mit tenni, gyorsan visszanéztem a hűtőtáska felé – az legalább nem néz vissza.
Ahogy telt a nap, mindannyian elfáradtunk. A gyerekek elfáradtak a vízipisztolyos csatától, a pléd alá a morzsák miatt odagyűlt a sok hangya, és én magam is észrevettem, hogy a barnulás helyett inkább rákvörös árnyalatot vettem fel. Az asszony csak annyit mondott: „Ugye mondtam, hogy kend be a vállad!”
Délután hazafelé menet a kocsiban csend volt és nyugalom. A gyerekek elaludtak, az asszony a vállamat nézegette, és már azt ecsetelgette: Hogy ugye én megmondtam. Én meg csak mosolyogtam. Egy nap a Palatinuson, nevetéssel, vízzel, családdal – talán meg is éri a leégést. Holnap meg majd újra jöhet a műhely… de ma a nap az én csapatomé volt.
